Az első igazi eredmény

Már kb. másfél órája hazajöttem a futásból, de azt hiszem csak most kezdem felfogni igazán mi is történt ma velem. Most már a szemem sem könnyes, le tudom írni mit éltem át és mit éreztem azalatt a majdnem 52 perc alatt, amíg futottam.

Tegnap nagyon nem voltam formában, minden porcikám fájt, nyűgös voltam stb. Úgy feküdtem le, hogy én ma reggel biztos nem megyek futni. A telefonomat sem tettem csengetni, mert úgysem megyek. Reggel, vagyis hajnali 5:20-kor telefon nélkül megébredtem. Kezdtem mérlegelni magam, éreztem, hogy nem fáj semmi, eléggé formában vagyok, de ismét kezdődött a szokásos huzavona: menjek, ne menjek? Aztán eszembe jutott, hogy mára 50 perc futás van. Holly Heaven!!!! 50 perc!!! Ennyit életemben nem futottam, a legtöbb 43 perc volt pénteken, az is kínkeservesen. Érvek, ellenérvek, aztán azzal győztem meg magam, hogy a 20 perc is több, mint a 0, kimegyek és bármennyit futok, utána jó érzés lesz az, hogy kimentem és megpróbáltam. 

Elindultam a régi pályámra, ahol kezdtem a futást, próbálgattam az első métereket. Az egy aránylag egyenes pálya és vasárnap kicsi a forgalom, tehát oké. Az első 3 percben mindig eszembe jut Béci (az egyik csoporttársam) akinek a tanácsai átsegítettek ezen a holtponton. Most már jobban bemelegítek és tudom, hogy a 3 perc után sokkal könnyebb lesz, sokszor már nem is érzem a 3 percet. Bécikém, életem örök hálája fog üldözni ezért :P

Futottam tovább és néztem az ébredő várost, az induló forgalmat. Egyedül a pulzusra koncentráltam. Azt mondtam a tempó nem számít, lassan futok amennyit tudok, aztán meglátjuk mi lesz belőle. Tudom, ez nem jó politika, a tanácsadóm mindig figyelmeztet, hogy a céltalan futás nem visz előre, nem úgy kell kimenni, hogy majd meglátjuk, és igaza is van, de a mai nap kivétel (mondjuk úgy).

Figyeltem a légzésem, figyeltem a pulzust az órámon, aztán egyszer csak az időt is megnéztem és valami 23 percnél tartottam. Akkor azt mondtam, hogy majdnem fele megvan az 50 percnek, még egy ennyi és mehetek haza :) A pulzusom meglepő módon nagyonis normális volt végig. Azt hiszem ilyen átlagpuluzusom nem volt rég és ezért is tudtam ilyen könnyen lefutni a távot, ilyen eredménnyel. Az idő is jó volt, 18 fok lehetett, ami jó.

Amióta futok, most először történt meg az, hogy elkalandoztak a gondolataim és nem az idő múlását figyeltem. Eszembe jutott Ádi (Balogh Ádám egy másik csoporttársam), aki egyszer azt mondta, hogy az első 3 km csak bemelegítés a szervezetnek. Ezen akkor nagyot nevettem, mondtam is magamnak, hogy szuper, mert én akkor csak 2,5 kilométereket futottam, tehát még a bemelegítésen sem jutottam túl. Ma pedig eljött a nap, hogy igazolódott az, amit akkor Ádi mondott és a saját bőrömön tapasztalhattam, hogy egy bizonyos ponttól már a szervezet beáll mondhatni automatára és a lábaim visznek előre. Nem kellett figyelnem a légzésemre, a tempóra a pulzusra, csak futottam és kalandoztak a gondolataim össze-vissza.

Eszembe jutott az első időszak, amikor ugyanazon a pályán a 600 métert tudtam csak egyben lefutni, utána bele kellett sétálnom. Aztán eszembe jutottak a körök, amikor a 800 méter sem ment, a kudarcos edzésterv, amikor a 3x8 percen sem tudtam túljutni stb. Arra gondoltam, hogy ha akkor valaki azt mondja nekem, hogy két hónap múlva 8,71 kilométert futok egyben 52 perc alatt, azt válaszoltam volna neki, hogy itt rögtön térjen jobbra és lépjen be az alagsorba, ahol az elmeháborodottakat kezelik a zárt osztályon. És mégis eljött az idő és megcsináltam. Mondjuk akkor még nem tudtam hány kilométert futottam, az csak itthon derült ki, de az idő már mindenképp rekord volt, azt már akkor tudtam.

Nézegettem a padon üldögélő öregeket ahogy engem néznek, láttam a csodálkozást az arcikon. Biztos UFOnak néztek, hogy többször is elfutok előttük. Eszembe jutott az az időszak, amikor én még nem futottam és én is UFOknak néztem a futókat. Gondoltam magamban ezek biztos sz*rt ettek kicsi korunkban, hogy így tudnak futni, és én, a nyomorék soha nem fogok tudni futni.

Aztán azon is elgondolkoztam, hogy régebb nagyon hajtott a gyors tempó utáni vágy, mindig szerettem volna jobbat futni, mint az előző és ha az eleje nem úgy alakult, ahogy nekem tetszett volna, akkor feladtam és hazamentem. Azt mondtam, hogy majd legközelebb, amikor jobb formában leszek. Azóta megtanultam, hogy olyan, hogy jó forma nem mindig van. Az ember olyan, amilyen, vannak jobb napjai és rosszabb napjai, azzal kell gazdálkodni ami van. A tanácsadóm azt mondta, hogy a nehéz edzésektől fejlődik az ember és biztos igaza van. 

A mai eredményem így néz ki:

5 hónap kellett ehhez, de megcsináltam!  Más ennyi idő alatt félmaratont futott, de az más volt, én meg én vagyok. Én sosem fogom elfelejteni, hogy honnan indultam, (aki nem tudja, az nézze meg az oldalsávban a before/after képemet) ez nekem a fék és az óvatosság gomb. 5 hónap kellett hozzá, de mondhatom sérülésmentesen telt el ez az 5 hónap, fájdalmam elég kevés volt, az is csak enyhe, figyelmeztető fájdalom, tehát jó volt ez így.

Most így miután felfogtam, hogy mi is történt valójában, eszembe jutottak a célok. Egyszer megkérdezte a tanácsadóm, hogy mik a céljaim a futással kapcsolatban? Hát azt hiszem hülyébb választ nem is adhattam volna :D Azt válaszoltam neki, hogy jól szeretnék futni :P Erre jött a következő kérdés: mit jelent ez pontosan? Válasz: nem tudom :D Szép, ugye?  Akkor ő kitűzte nekem a célokat, amit nem is bánok, mert tapasztalt futó, lefutott már pár félmaratont és maratont, így tudom, hogy nem a levegőbe beszél.

Ezt tűzte ki nekem:

• őszire lefutni az 5 km-t pulzuszónában, 6 perces tempóban
• tavaszra a 10 km-t ugyanígy

Mondtam, hogy oké, akkor lássunk hozzá. Ma az eredmény láttán eszembe jutott ez és már sokkal közelebb érzem magam a célhoz. A mai eredmény igazolja, hogy az első, őszire kitűzött célt ma elértem. Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ez egy szerencsés nap volt és az, hogy egyszer sikerült, még nem jelenti azt, hogy ezt én konstanson tudom teljesíteni, viszont, ha egyszer sikerült, akkor azt jelenti, hogy nem lehetetlen és őszire, edzéssel elérem (remélem), hogy stabilan ilyen eredményeim legyenek.

Végül, de nem utolsó sorban szeretném megköszönni mindazoknak, akik segítettek nekem abban, hogy elinduljak, haladjak, helyesen csináljam és elérjem mindazt, amit eddig elértem!!! Köszönöm Nektek!